Meghívó Orgoványi Gábor és Selmeczi Zsuzsanna Fészek című kiállítására a BPIX Digitális AlkotóCentrumba

Szeretettel meghívjuk minden kedves barátunkat, ismerősünket és mindenkit, aki szeretné megtekinteni Orgoványi Gábor és Selmeczi Zsuzsanna közös kiállítását.

Az alkotók a portrékiállításnak a Fészek (vagy helyesebben talán így: Face-ek) címet adták. Arcok, fejek, a kifejezés eszközei. Mindennapjainkban is, a vásznon, a pappíron is. Örök téma marad a portré, sokféleképpen körüljárható, ezernyi módon előadható, ahány arc, annyi kisugárzás...

A digitális eszköztár megelevenedik, tobzódása már óvatosságra inti az alkotót: "megállj, ez már túlzás.." Vékony jégen járva, a kifejezés erejének tisztelete, a karakterek finom megfogalmazása vagy éppen erejüknek dinamikája és ennek ábrázolása a cél. Aki megtekinti a kiállítást, formailag is extravagáns megoldásokkal találkozhat a hagyományos felfogást tükröző alkotások mellett.

A kiállítás megnyitója 2010. március 11-én, csütörtökön 18 órakor volt BPIX Digitális AlkotóCentrumban (1092 Budapest, Ráday u. 31/b).

A megnyitón Orgoványi Gábor SplitDecoLive performanszát is élvezhették a látogatók, melynek keretében Varga János fantasztikus gitárjátékára születnek és illanak el digitális festmények.

A kiállítás 2010. március 11. és április 16. között tekinthető meg a BPIX Digitális AlkotóCentrumban.

Részletek a megnyitóról:

„A portré hanyatlásának régebbi tünetei okozati összefüggésben voltak a fotográfia fejlődésével is. Amíg az emberek a fotografálást nem ismerték, addig a festett portré nemcsak művészi, hanem általános, hogy, úgy mondjuk kommerciális szükségletet is elégített ki. Bizonyos tehát, hogy az első portrék fő célja a konstatálás volt, a minél tárgyibb lefestés; hiszen az első naturalisztikus stúdiumoknak már nagyra tartott eredménye lehetett az, hogy a festmény vagy rajz már nemcsak embert, hanem egy bizonyos, a többitől megkülönböztethető embert tudott ábrázolni. Vannak, akiknek igényeik ezeknél a primitív portré-igényeknél még ma sem jutottak tovább a fejlődésben ; akiknek egyetlen követelményük a portréval szemben még ma is az, hogy hasonlítson és legföllebb még az, hogy jóindulatúan hasonlítson, más szóval: hízelegjen.

...A fotográfia fejlődése a festett portrét arra utalta, hogy másutt keresse a maga helyét, hogy olyan szükségleteket elégítsen ki, amilyeneket a fotográfia nem tud kielégíteni. De, természetesen, az elhelyezkedésnek ez a célszerűségi szempontja önmagában még nem tudta volna új utakra terelni a portrét, ha a fotográfia föllendülése nem találkozott volna össze igen szerencsésen a művészetnek azzal az irányával, amely nemcsak az emberrel, hanem a természet minden egyéb jelenségével szemben is elfordult a lefestés és az objektív konstatálás módszerétől, hogy egészen más értékeket hangsúlyozzon. Az impresszionizmus festői világnézete nem ismerte többé a természetnek abszolút, minden körülmények között érvényes tárgyi kritériumait, hanem ezeken túl és részben ezek elhanyagolásával azokat a momentumokat hangsúlyozta, amelyek úgy a lefestendő természeti jelenség, mint a festő szubjektív, csak bizonyos tárgyi és lelki körülmények között érvényes tulajdonságait jellemzik. A konstatáló portré helyébe lépett tehát az impresszionisztikus portré, amelynek létjogosultságát az határozta meg a modern fotográfiával szemben, hogy összes mondanivalói éppen a fotográfián túl kezdődtek. Legfontosabbak voltak e mondanivalók közül azok, amelyek a festő egyéniségét, világszemléletét és kifejezésmódját jellemezték. Ezenkívül azok voltak fontosak, melyek a lefestendő tárgyak. A portrénál tehát a lefestendő embernek mint szemléleti jelenségnek, szín- és forma-viszonyaira, továbbá az őt környező és rajta reflektálódó fény- és levegőjelenségek, atmoszferikus behatások szín- és forma-elváltoztató hatására vonatkoznak. De e primer festői közléseken túl, melyek, persze közvetve, őt is jellemezték, az ábrázoltnak személyi vonásai is kifejezésre jutottak, csakhogy elsősorban is nem azok, amelyek a valamivel régebbi portrén és a fotográfián fontosak voltak, tehát nem a fotografikus hasonlatosság jegyei, hanem lényének, karakterének mélyebb, nem mindenki számára megnyilatkozó vonásai. Az impresszionisztikus portréval kapcsolatosan tehát megszületett a pszichológikus portré is, mely a felszínes vonásokkal nem érte be, hanem mélyebben markolt a lélekbe, hogy azt is, — persze, csak külső, szemléleti megnyilatkozásaiban - vászonra rögzítse. Az ilyen portré sokszor első pillanatra alig hasonlított az ábrázoltra, de hosszabb, vagy gyakoribb szemlélés után kiderült, hogy karakterbeli jellemzetessége sokkal több, mint hasonlatosság, sokkal állandóbb értékű és igazságú, mint azok a vonások, melyeket egy fodrászi, vagy borbélyi művelet teljesen elváltoztathat, mert ez a jellemzetesség mélyebbre nyúl és nem ritkán rejtett atavisztikus vonásokat hoz felszínre. Az ilyen portréról sokszor azt mondták, hogy nem hasonlít az ábrázoltra, aztán csakhamar rájöttek, hogy nemcsak rá, hanem az apjára is hasonlít és egészen rejtett, vagy elfelejtett családi vonásokat rögzít meg.”

Bárdos Artúr, Művészet című folyóirat, 1914.